MESE A NÉGYBETŰS KIRÁLYKISASSZONYRÓL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi birodalom. A birodalom királyának három szépséges, vidám, szöszke lánya volt. Az első leány születésekor a király is és a királyné is szerette volna egy gyönyörű névvel megajándékozni a leányát, ezért a kis királykisasszony két nevet kapott. A második leányka születésekor az első királykisasszony azt mondta a szüleinek: én is szeretném megajándékozni a húgocskámat egy névvel! Így történt, hogy a második leánynak három neve lett. Na, gondolhatjátok, hogy épp így történt a harmadik királykisasszony születésekor is. Neki négy neve lett, úgy bizony! Úgy hívták, hogy Amélia Dominika Henrietta Daniella. Ami bizony gyönyörű név egy királykisasszonynak, de cseppet sem volt ínyére a királyi krónikásoknak és egyéb tisztségviselőknek, mert órákig tartott leírni lúdtollal a cirkalmas betűket, ráadásul sehova se fért el rendesen. Ezért aztán úgy is döntöttek, hogy csak a királylány neveinek első betűit írják le a kódexek lapjaiba és a hivatalos iratokra. Így is csodásan mutatott, azt meg kell hagyni.

Történt egyszer, hogy hírvivő érkezett a szomszédos királyságból. Az üzenetben az állt, hogy mivel a szomszéd király és királyné frigyét nem ajándékozta meg gyermekkel az ég, életük alkonyán úgy döntöttek, a környező birodalmak királyi csemetéi közül fogják kiválasztani azt, aki haláluk után országukon uralkodik majd. Meghívják hát az összes királyfit, királylányt, herceget és hercegkisasszonyt magukhoz, hogy megismerjék őket. És hogy ők is megismerhessék az országot, melynek trónjába szeretnének ülni, a király feltételül szabta, hogy a jelentkezők gyalog érkezzenek, nem számít, mennyi ideig tart az út.

A leányok meghányták-vetették magukban a dolgot, és arra jutottak, hogy mivel mindhárman úgyse örökölhetik édesapjuk trónját, tesznek egy próbát. A király és a királyné szívesen elengedte őket, jó tanácsaikat és aggódó szeretetüket egyaránt útravalóul adva.

A királykisasszonyok összeszedték, amire szükségük lehet, mert úgy döntöttek, már másnap reggel útnak is indulnak. Amélia reggel vidáman és lelkesen ébredt. Mikor kipattant az ágyból, meglátta az előző este olvasott könyvet selyempaplanján, hát gyorsan átfutott még belőle pár lapot, mert eszébe jutott, hogy pont a legizgalmasabb résznél aludt el. Aztán leszaladt megszagolni a kedvenc rózsáit, hogy az illatukat magával vigye, kergetőzött egyet a kertész kutyájával, de aztán sietett, mert hosszú út állt előtte. Persze, jólelkű lány lévén még beköszönt a konyhába a kedves szakácsnénak, aki mindenképpen megkóstoltatta vele az eperkrémes tortát, ha már úgyse lesz ott ebédnél. Maszatos arccal szaladt be köszönni édesanyjának és édesapjának, akik nevetve ölelték át, és a lelkére kötötték, hogy vigyázzon magára útközben. Amélia megígérte, és már szaladt is le a márványlépcsőkön a nővérei után.

Futott, futott az úton, nemsokára utol is érte őket. A királykisasszonyok épp arról beszélgettek, hogy vajon milyen próbatételek várják majd őket a szomszéd király udvarában, és vajon felkészültek-e megfelelően.

– Én hoztam magammal papírt, tollat, tintát, hogy mindent felegyezhessek – mondta egyikük.

– Én elraktam a műszereket, amit a hajósoktól kaptam, hogy felmérhessem az országot – mondta a másik.

– Hát te mit hoztál? – kérdezték Améliát.

– Én elraktam a furulyámat, és a kedvenc falovacskámat – válaszolta.

– Hát, ezekkel biztosan nem sokra mennél a próbatételeken, de mindegy is, mivel úgy látom, otthon felejtetted a tarisznyádat – állapította meg a középső királykisasszony. És bizony valóban így történt, a táska a palotában maradt a nagy sietségben. A nővérek mosolyogva csóválták a fejüket, aztán megígérték, hogy adnak neki enni és inni a sajátjukból, hiszen mindketten pakoltak elemózsiát és innivalót is.

– Most aztán szedjük a lábunkat, mert hiszi a piszi, hogy nem számít, ki ér oda elsőnek! – mondta a legnagyobb testvér.

Amélia igyekezett lépést tartani velük, de időről időre elterelte valami a figyelmét. Hol egy virágzó gyümölcsfa, hol egy rózsaszín kavics került a szeme elé, hol pedig a közelben dolgozó parasztok munkáját figyelte érdeklődéssel. Végül már nem is igyekezett utolérni a testvéreit. Vidáman szökellve ment tovább. Egy patak folyt át az úton, de Amélia nem vette észre, a sárban megcsúszott és elesett. Lehorzsolta a térdét, és a ruhácskája is vizes lett. Nem búslakodott sokáig, egy növény levelével letörölte a térdét, ami nem csak tiszta lett, de a fájdalom is rögtön elmúlt. Ahogy továbbment, vidám szellő cirógatta az arcát, és a ruháját is megszárította.

Már alkonyodott, mire meglátta a kastély körvonalát. A napnyugta varázslatos fényei ölelték körbe a tájat, és a kislány boldog mosollyal forgott körbe, hogy minden irányból megcsodálhassa az égbolt színeit. A kaput azonban már zárva találta. Amélia hiába kopogott, senki nem érkezett, hogy beengedje. A kislány hirtelen nagyon mérges lett, mindenkire haragudott, kiabálni és dühöngeni kezdett. Mérgében még a díszesen faragott kapuba is belerúgott, ami igazán nem volt jó ötlet, mivel nemcsak hogy felrúgott egy vizeskorsót, ami valószínűleg a vándoroknak volt odakészítve, de még a lábujja is nagyon megfájdult. Most nagyon örült volna, ha vele van a falovacskája, mert neki mindig mindent el tudott panaszolni, de ő a tarisznyában lapult, a messzi palotában. A kislány szomorúan nézte a földön szétfolyt vizet, és eszébe jutott, hogy ő is nagyon szomjas. A víz összefolyt egy lábnyomban. Amélia figyelte, ahogy egy bogárka kapálózik a frissen keletkezett tócsában. Lehajolt, hogy kimentse, és közben észrevette, hogy a lábnyomok nem a kapu felé, hanem a várfal mentén, balra vezetnek. Nosza, követni kezdte őket. Hamar meg is találta az oldalsó bejáratot, ahonnan csörömpölés és vidám beszélgetés hallatszott: a konyhában még javában folyt a munka, készültek a finomabbnál finomabb ételek a királyi párnak és vendégeiknek. A szakácsok és konyhalányok örömmel beengedték Améliát a konyhán keresztül a várba, de előbb még frissen fejt tejecskét és finom vacsorát adtak neki.

Amélia arra ébredt, hogy a nővérei berontanak a szobájába, és felpattannak az ágyára. Nagyon aggódtak, hogy estére se érkezett meg, és most egymás szavába vágva kérdezgették az útjáról. A kislány nevetve ölelte át nővéreit, és biztosította őket, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Reggeli után együtt vonultak be a trónterembe, ahol a király és a királyné már várta őket.

– Köszöntelek benneteket! Kérlek, először meséljetek az idevezető útról, és arról, milyennek találjátok országomat! – szólt a király.

– Köszönjük a szíves fogadtatást, királyom, és engedd meg, hogy átadjam szüleim jókívánságait – kezdte a legidősebb királylány. – Siettem, hogy kedves meghívásodnak mielőbb eleget tegyek, így nem sok alkalmam volt megfigyelni országodat, de műszereimmel felmértem széltét és hosszát, és megállapítottam, hogy igen nagy, számos lehetőséggel rendelkező birodalom ura vagy.

A király figyelmesen hallgatta, majd a következő leányra pillantott.

– Királyom, birodalmadon áthaladva számos feljegyzést készítettem – fogott mondandójába a középső is. – Láttam megcsillanni a napfényt ércekben gazdag hegyeiden, megfigyeltem hány és hány táblán arat és vet a nép országodban. Számolgattam, mennyi termény juthat az asztalodra, és hogyan telik kincstárad évről évre.

A király és a királyné ezután a legkisebb királylányhoz fordult.

– Uram, bevallom én lassabban értem ide nővéreimnél. Csodálatos országod szinte minden lépésnél mutatott nekem valamit, ami megfigyelésre érdemes. A birodalmadat körülölelő hegyek közül olyan különleges fodrokban érkeznek a felhők, amilyet még sose láttam! A fákról színes szirmok hullanak alá, és a kavicsok csillognak, mint a drágakövek. Az út mentén gyógynövények illatoznak, melyek elmulasztják a fájdalmat, és csörgedező patakoktól zöldellik a táj. – válaszolt Amélia.

A király őt is figyelmesen meghallgatta, majd így szólt hozzájuk:

– Köszönöm dicsérő szavaitokat. Most arra kérlek, meséljétek el, hogy mi az, ami nem tetszett nektek, min változtatnátok, ha ti kerülnétek a trónra.

– Uram, oly régóta vezeted már királyságodat, hogy biztosan mindent tudsz róla, tanácsaidat kikérve követnélek a trónon – mondta udvariasan a legnagyobb királylány.

– Uram, látszik országodon, hogy szeretettel és odafigyeléssel vezeted, ebben a szellemben folytatnám az uralkodást – mondta kedvesen a középső leány.

– Uram, azt kérdezed, min változtatnék. A kedves patakocskát mederbe terelném, hogy az utazók és kereskedők útját ne nehezítse meg. A cirógató szellő útjába fákat ültetnék, hogy továbbszaladva ne vigye magával a földet, és ne szórja a port a mezőkön dolgozók munkától izzadt arcába. A kapuba éjjelre is őrt állítanék, hogy mindig tudjak róla, ha valaki segítségre szorul odakint – mondta őszintén a legkisebb.

– Pedig azt hittem, téged nyűgözött le legjobban országom – mondta a király, Amélia pedig zavartan sütötte le a szemét, nővérei rosszalló pillantásának kereszttüzében. Nem értette, mi rosszat mondott, hiszen ő csak a kérdésre válaszolt. Már majdnem dühösen rákiabált a királyra, hogy minek kérdez valamit, ha nem akarja hallani a választ, de aztán felnézett, és meglátta a huncut mosolygást a szemében.

Most királyné szólt hozzájuk:

– Köszönjük, hogy eljöttetek, és köszönjük szavaitokat is. Okos és jólelkű leányok vagytok mindannyian! Most menjetek, érezzétek jól magatokat nálunk. A vacsorát a nagyteremben tálaljuk, ahol az összes királyfi és királylány egybegyűlik, és meghallgatja döntésünket.

Különös látványt nyújtott este a nagyterem. Minden vendég fején korona ült: a kisfiúk és kislányok, a komoly ifjak és bájos hölgyek fején egyaránt. Amikor az ajtónálló lándzsájával hármat koppantott, minden szem az asztalfő felé fordult. A király szólásra emelkedett.

– Kedves ifjak és leányok! Mindannyiótokkal öröm volt beszélgetni az elmúlt napokban. Nagyon különbözőek vagytok, ez egyaránt adódik természetetekből és országaitok szokásaiból. Bár egészen fiatalok is vannak köztetek, mégis őszintén mondom, mindenkitől tudtam tanulni valamit. A tét nagy: országom jövőjét helyezem most valamelyikőtök kezébe. Remélem, hogy a döntésemmel nem bántok meg senkit. Feleségemmel, a királynővel egyetértve úgy döntöttünk, hogy a szívünkre fogunk hallgatni. Számos tanácsadó áll mellettem, akik az új uralkodót is szolgálni fogják majd. Ők értenek a földrajzhoz, matematikához, kereskedelemhez és iparhoz, jól forgatják a pénzt és ügyesen működtetik hivataljaimat. Köztetek is számos olyan van, aki e tudományok valamelyikében jártas, mégis úgy gondolom, a legjobb, ha olyan személyt választok, aki sok mindent észrevesz, sok mindenre figyel, őszinte és határozott. Nem szükséges, hogy mindent ő maga oldjon meg, sokkal fontosabb, hogy tudjon a problémáról. Ezért a választásunk rád esett, Amélia királykisasszony!

Minden tekintet a fülig pirult Amélia felé fordult. Nővérei meg se tudtak szólalni, sose hitték volna, hogy az ő szeleburdi húgocskájukra esik a választás. De amint magukhoz tértek a döbbenettől, úgy megölelték, hogy szusszanni se tudott. Amint elcsendesedett a terem, Amélia hálás szavakkal köszönte meg, hogy rá esett a választás, és megígérte, jó királynő válik belőle.

Így esett, hogy Amélia Dominika Henrietta Daniella hercegnő, szülei nagy örömére és büszkeségére a szomszéd királyság uralkodója lett. Szeretettel és odafigyeléssel irányította az országot, és azt is elnézték neki, ha néha méregbe gurult, hiszen ő volt a messze földön híres Négybetűs Királynő.